Korábban üzemeltetési osztályon dolgoztam egy cégnél, ahol a vezetőség túlságosan szabad kezet adott a közvetlen felettesemnek, aki pedig szereti rázni a rongyot, illetve a közvetlen kollégáit és saját magát is mindenki más felé helyezi, ezért sokan rossz szemmel nézték az osztály tevékenykedését, illetve hamarosan kezdtek megugrani az üzemletetési költségek is, melyekre racionális magyarázatot nem tudtunk adni. Voltak olyan kollégák, akik ezzel vissza is éltek, de én nem tartoztam a csoportjukba, mert világ életemben gyomorforgatónak tartottam az ilyen viselkedést. Viszont bemártani sem akartam őket.
Az utolsó ott töltött egy évemben viszont hatalmas változások álltak be. Felsővezetői engedélyekre hivatkozva lassan eladtuk a cég gépkocsi parkjából a túlkoros, pénznyelő darabokat és megkezdtük az új autók beszerzését. A kiszabott büdzsét szerintem egy kicsit túllőtték a célon, ugyanis hamarosan összehívtak a cégvezető az igazgatóságot, és közölte azt a sajnálatos hírt, hogy elvesztettünk egy igen nagy partnert, így nem hogy nyereség termelésére kevés az esély, de az is kétséges, hogy a cég képes-e életben maradni. Ami a legundorítóbb volt számomra, az az, hogy előbb vetették fel a létszámleépítés gondolatát, mint az új gépkocsik eladását. Természetesen vannak köztük olyan darabok, melyek nélkülözhetetlenek, de azt gondolom, hogy nem feltétlenül kellene az egész igazgatóságnak céges autóval járnia, és inkább a jó munkaerő megtartására kellene koncentrálni, mint az anyagi javak megtartására. De lehetséges, hogy egy időutazó hippi veszett el bennem és csak ezért gondolkodom ilyen emberközpontúan.
Amikor a felettesem megbeszélte velünk az értekezlet eredményét, elkezdtem félteni a munkahelyemet, és egyből időt kértem tőle a gondolkodásra. Nem nagyképűség, csak ismerem magam, hogy ha nagy a baj, akkor az agyam valami olyan csodálatos módon képes működni, amit nem is értek, hogyan vihet végbe úgy, hogy máskor szinte működésképtelennek tűnik. Éjt nappallá téve gondolkodtam, hogy mi lehet a megoldás, amikor a neten egy tartós bérleti szerződéssel cégautót szolgáltató vállalatba botlottam. Nagyon pontos kis oldal volt, remek kezelőfelülettel és már a listaárakkal kalkulálva is úgy tűnt, hogy sokkal nagyobb értelme van eladni az egész személygépkocsi parkot és tartós bérleti szerződést kötni a feltétlenül szükséges mennyiségű cégautóra. Másnap fel is vetettem ezt a felettesemnek, akinek tetszett az ötlet, azt leszámítva, hogy elkezdett azon aggódni, hogy ha ezen megoldás mellett döntünk, akkor neki nem lesz lehetősége céges autóval járkálni, ami pedig a lakóhely és a munkahely közötti távolságnak köszönhetően rengeteg plusz pénzt venne el. Van egy olyan gyanúm, hogy nem is osztotta volna meg a vezetőséggel a gondolataimat, ha csak nem érkezik egy olyan baljós pletyka a fülébe, hogy először is a mi osztályunkat kezdik el leépíteni. Pár nappal később tehát vázolta a vezetőségnek az ötletemet, mint közösen kiagyalt megoldást, akiknek elnyerte a tetszését, és azonnal szabad utat kaptunk ezen ügyben való eljárásra.
Rengeteg túlóra és plusz meló érkezett így a nyakunkba a régi autóktól való megszabadulás miatt, így már nagyon vártuk, hogy vége legyen az egész macerának. Ahogy folyamatosan fogytak z autóink, úgy bővült a flottakezelő céggel a tartós bérleti szerződésünk tartalma, akik így nem is kis ügyfélként kaptak minket meg. Egy igazán sikeres együttműködés vehette így kezdetét, melynek mindenki nagyon örült. Olyannyira, hogy amikor véget ért az egész huzavona, jutalom képpen kaptunk egy három napos csapatkirándulást egy gyönyörű vendégházba a természet lágy ölén, ahol kipihenhettük a fáradalmakat. Jól esett mindenkinek a láblógatás és úgy gondolom, hogy meg is érdemeltük ezt a kis pihenést, ha már anyagilag nem tudták honorálni azt a rengeteg túlórát és energiát, amit a cég életben tartása érdekében végeztünk. Annyira jól éreztük magunkat, hogy egy-két kollégával visszamentünk a vendégházba több alkalommal is, amikor még szabadabban ünnepelhettük a sikereket.