|
Kiadványaink
|
Kiss Bence Álmos Elfogyunk Elfogyunk, látod, elfogyunk végleg Elhúz a történelem zúgó árja Mint a kavics, mosódunk a szélre Hol a világtalan is tisztán látja Kit harminc ezüstpénzért eladott Férgeket, mit lelkébe fogadott
A nemzetet, mit fércre cseréltünk Míg bőségnek kosarába szédülve A romlás gyümölcsein tengődtünk Hamis boldogság-képbe révülve És hittük, hogy utunk előre vezet S a magyar átok megtöretett
Elcsépelt dajkamese az egész! Langyos vízben elpuhulnak az erek S a restség terjed, mint a penész Ha lecsukódnak a vigyázó szemek És az agymosott nép írtja magát Keblére véve a nemzethalált
Elődeink forognak sírjukban A földben, min áruló népek laknak Kik egymást marcangolják kínjukban Midőn gyermekek anyaméhben halnak! Látod, néha fáj tükörbe nézni De a gondos jövő most ezt kéri
Különben ha eltűnünk is innen Más népek jönnek, nálunk talán jobbak S mire az idő egyet libben A feltépett sebek mind begyógyulnak S a csillagok újra izzanak Hol majdan sírjaink domborulnak
Ha lesz egyáltalán, ki eltemet Mikor talán a világ sem áll már Nekünk kell megásnunk saját vermünket Melyben puha takaró csupán a sár Mert nem küzdöttünk a szebb holnapért Vígan gürcöltünk üvegtornyokért
S nem születtek meg a gyermekek Üresen ringanak az árva bölcsők Nincs, aki folytatná az éneket Jól működnek a hazafiságőrlők Vedd el történelmét és sorsát Szórd a szélbe őseinek porát
S nem lesz, ki mondja, magyar vagyok Mert nincsenek határok sem nemzetek Hol csak a tizenkét csillag ragyog A hamis kék égen mossák lelkünket Mely fölött a Mammonisten trónol A zöld nagyúr, ki velőnkbe kóstol
S megízleli mind, amit gondolsz Rabszolganép így veri láncba magát Így mit jónak hiszel, azzal rombolsz S nem hallod többé szívednek szavát Meddő jelen, és halott a jövő Nincs gondolat, mely életre törő
Csak a gyámoltalan torzsalkodás Játékuk vesztett gyermekek módjára Nincs mi hajtana, az összefogás Ereje, mely becsületünk szablyája Bekötött szemmel vonulunk sírba Legyintve, ez az utódok dolga
És lelkiismeretünk nem feszít Szemeink szárazak, akár a homok Mi elménkbe sivatagot terít Számunkra a világ többé nem forog Megszűn forró vérünk keringése Megáll agg szívünk buzgó verése
Látod, fáj, amit e tükör mutat Hisz új magyarnak teremtett az Isten Látjuk miként temetik a múltat S hirdetik gőggel: más út nincsen Pedig mindig van egy különb ösvény Melyből rend születik majd, s remény
Oh, sokan temették már a magyart Süllyedő hajót népek tengerében De a hajó állta a zivatart S lehorgonyzott a világ öblében Mert szívből élni akart e nemzet De mára e vér, poshadt vízzé lett
Én hiszem, hogy mindig van visszaút Mert mindenkiben szunnyad oly akarat Mi elhozza a vágyott koszorút S ledönti az árnyköves falakat Bizony, küzdeni kell a betegnek Hisz, csak ha akar, akkor gyógyul meg
Kezetekben a döntés, ifjak! Kezetekben a jövő, új magyarok Őseink a végső harcra hívnak Emeljétek fel, elgyengült karotok Vagy pusztuljatok lustán hörögve S a magyar eltűnik örökre!
Váralja Szövetség © |
