Nagyobb, mint az Acélember – Ki az? Vagy mi az?

Hívhattok engem régimódinak vagy furának, hiába nőttem fel, az én kedvenc játékom a mai napig nem számítógépen vagy játékkonzolon játszható. Nem Call of Duty, World of Warcraft vagy PUBG, de még csak nem is a tippmix vagy mondjuk a foci a haverokkal. Persze, mindegyik remek szórakozás, én is nagyon szeretem őket – de az én kedvenc időtöltésem most már akkor is a barkochba marad. Ahogy van egy kis lehetőségem, azonnal rákérdezek az épp közelemben tartózkodó ismerősömnél, barátomnál, hogy nincs-e kedve lejátszani egy kört. A minap egy kedves barátommal, Robival utaztunk a vonaton. Szerencsére ő is majdnem annyira szereti ezt a remek játékot, mint én magam, így hamar belevetettük magunkat az élvezetek tengerébe. Az egyik körben azonban nem várt nehézségek elé kerültem.

Robi gondolt, nekem kellett kitalálnom. Odáig már eljutottam, hogy tárgy, acélból készül és nagyobb, mint egy ember. Itt azonban már nem tudtam, hogyan kéne tovább lépni. Biztos van mindenféle nagy, acélból készült eszköz, csak sajnos én sosem voltam ez az igazán műszaki beállítódású ember, aki az ilyen dolgokat keni-vágja. Egy idő után elkezdtem összevissza mondani hülyeségeket. Körülbelül a harmincadik kérdésem volt, és hát kezdtem már kifogyni az ötletekből.

– Nem tudom… Acélember? – kérdeztem reménykedve Robitól.

Jóbarátom egy hatalmasat sóhajtott: – Ember, te meg miről beszélsz? Egy: az Acélember az maga Superman, ha nem tudnád. Kettő: mivel a nevében is benne van, hogy ember, nem lehet nagyobb egy embernél!! Három: az ember az ember, nem pedig tárgy!!!

Hát mit ne mondjak, Robinak teljes mértékben igaza volt. Lopva körülnéztem a vonaton, hogy észrevette-e valaki az utasok közül, hogy mekkora baromságot kérdeztem… De szerencsére senki nem foglalkozott velem, mindenki az újságot vagy a telefonját bújta. Kicsit elszálltak a gondolataim, és elkezdtem merengeni azon, hogy ez a sok ember, aki most a mobilját nyomogatja, hány ezer különböző dolgot csinálhat azon az eszközön. Játszhat éppen valami játékkal, üzenetet írhat, cikket olvashat, felveheti a vizsgáit, vagy nem tudom… rendelhet valamit az internetről…

Ahogy ezt végiggondoltam, elkezdett beúszni egy emlék az agyamba. Egy emlék arról, hogy Robi nem is olyan rég arról lelkendezett nekem, hogy neki mint logisztikai vezetőnek milyen hatalmas segítséget jelent az, ha megbízható galériás állvány vagy polc kerül a raktárba, amivel ő majd dolgozni fog. És ekkor már elkezdtek pörögni az emlékek. Eszembe jutott, ahogy jóbarátom lelkesen ecsetelte, milyen fantasztikus szerkezeteket vásárolt a RackingLog névre hallgató cégtől, és hogy ő még ilyen elégedett galériás polccal és galériás állvánnyal nem volt. Ekkor már kifejezetten szégyelltem is magam, hogy hogyan is nem emlékeztem jobban a barátom lelkendezésére. De mire ennek a gondolatnak a végére jutottam, már ismét láttam a vonat utasait, és ismét felderengett előttem Robi türelmetlen arca.

– Na mi van, haver? Mondj már valamit! – mondta nekem.

Én még egyszer, utoljára, rendeztem gondolataimat, és kimondtam azokat a szavakat, amelyekkel egészen biztos voltam abban, hogy jó helyre fogok tapintani.

– Galériás állvány/polc? – kérdeztem Robitól.

Cimborám arcán hihetetlen megdöbbenés tükröződött. Látszott, hogy erre a hirtelen, drámai fordulatra még ő sem volt felkészülve. De végül csak ennyit kérdezett vissza:

– Akkor most polc vagy állvány? Csak azt a pontos kifejezést fogadom el, amire én is gondoltam!

– Legyen… galériás állvány akkor – tippeltem.

Robi – addig kissé mogorva – arca azonnal felderült.

– Úgy van! – kiáltott fel boldogan – Ember! Hát honnan jutott így hirtelen eszedbe? – próbálta megtudakolni tőlem.

– Drága Robi – válaszoltam neki mosolyogva – mindig elfelejted, hogy egy megszállott barkchoba bajnokkal van dolgod.

Azzal hátravetettem magamat az ülésen, fölényesen rávigyorogtam a barátomra, és csak ennyit mondtam:

– Akkor most azt hiszem, én gondolok!

A vonat pedig boldogan robogott tovább a Nyugati pályaudvar felé, egy újabb izgalmas barkchoba parti ígéretét hordozva magában.