A sportpályán sok érdekességet lehet hallani

basketball-19105_1280Mindig is szerettem sportolni. Már középiskolában is kosárlabdáztam. Azt gondolom, elég jó lehettem, hiszen végig a csapat tagja voltam. Mindig is része marad a sport az életemnek.

 

Az iskolás évek

A főiskolán is tagja lettem a kosárlabda csapatnak. Eleinte, persze mint újonc, nem szerettek, meg folyton a kispadra ültettek. Hiába mondtam a nagy tudású, nagymenőknek, hogy tudok kosarazni, nem hittek nekem, és nem is akarták engedni. Alig vártam, hogy egyszer lehetőséget kapjak, hogy játszhassak. A szerencsének köszönhetem, és egy betegség hullámnak.

Sorra dőltek ki a csapat tagjai, és egy elég fontos mérkőzés előtt álltunk, a csapat fő játékosai pedig fáradtak, és szükségük lett volna egy kis pihenésre. Az utolsó harmadnál járhattunk, mikor az edző azt mondta, most megmutathatom, hogy mit tudok. El sem hiszem, hogy fél évnek kellett eltelnie, hogy a pálya szélét elhagyhassam, és játszhassak. 23 volt a mezszámom. Ettől a pillanattól kezdve, soha nem adtam másnak a mezemet, ez lett az én hivatalos számom.

A lényeg, hogy játszhattam, és persze, hogy nyertünk. Nem sokat, de két darab 2 pontosat én dobtam, és ez is közre játszott abban, hogy nyertünk.

A csapat tagja lettem

Meghatározó pillanata volt ez az életemnek. Ettől a pillanattól kezdve, nem voltam szürke unalmas ember, egy a sok közül, hanem egy voltam, a többiek közül.

Hivatalosan is a kosárlabda csapat tagja lettem. Ettől a perctől kezdve, más lett az életem, sokan más szemmel néztek rám. Együtt ettem, a nagymenőkkel, és mintha a lányok is jobban észrevettek volna.

Már azt hittem, soha nem játszhatok, és egy játék, csak egy kellett ahhoz, hogy befutó legyek. Eszembe jutott, vajon mennyien várnak, arra az egy lehetőségre.

Az iskola után is van élet

Mérnöknek tanultam, szeretem a szakmámat. Persze, nehéz lesz az iskola végeztével elhelyezkedni, de majd csak lesz valahogyan.

Túl a diplomaosztón, sokat rágódtam, mit is kezdhetnék magammal?

Persze, próbáltam munkát keresni, de ez is annyi sikerrel járt, mint anno a kosárcsapatba való bejutás. Miért ilyen nehéz minden?

Sok helyre beadtam a jelentkezésemet, de ki akarna, egy kezdővel dolgozni?

Néha szórakozni is kell

Az egyik este elmentünk a haverokkal sörözni, és közben mindenféléről beszélgettünk. A szokásos törzshelyünkre mentünk, semmit nem terveztünk, a többi majd magától jön.

A szomszédos asztalnál ülő felhozatalt vizsgáltuk éppen. Már akkor szemet szúrt, egy barna hajú, mogyoró szemű lány. Egész este azon gondolkodtam, mit is mondhatnék neki. Végül egyszer csak eltűnt a csapatból. Gondoltam is magamban, buktam a szerencsémet. Mért nem szólítottam meg hamarabb.

Még mindig nem jött egy állásajánlat sem. Már az összes újságot végig böngésztem, az álláshirdetéseket, az internetet, mindent. Azon gondolkodtam, muszáj valami másik munka után néznem.

Ha munka kell

Vendéglátásban általában, mindig van felvétel, így elkezdtem azokat nézegetni, és figyelni a hirdetéseket, reklámokat. Végül, az egyik helyi pizzériában találtam magamnak munkát. Az első munkanapomon, meglepetésemre, a mogyoró szemű lány lépett ki a konyhaajtón. Kedves mosollyal üdvözölt, én meg el sem hittem, hogy milyen mázlista vagyok. Tudtam, most nem szalaszthatom el a lehetőséget, de ajtóstól sem szerettem volna, a házba rontani. Így elkezdtem puhatolózni, a többiek körében, hogy ki mit tud róla? Szerencsémre, nem volt barátja, ez azért megkönnyíti az esélyeimet.

Zárás után, együtt köszöntött a csapat, egy üveg pezsgővel, és egy óriás pizzával. Be kell, hogy valljam, marha jó érzés volt, hogy így köszöntenek. Persze, elmondták, hogy ez a szokás náluk, ne vegyem túl nagy megtiszteltetésnek. Jót nevettünk, arról beszéltünk, ki mit tanult, mióta van már itt.

Volt köztünk olyan, aki nemrég végzett, egy barista tanfolyamot, de volt fodrász, szakács, még hegesztő is. Amikor rám került a sor, hogy én mérnök vagyok, persze hitetlenkedve hallgatták.

Jó kis este volt. Kiderült, hogy a mogyoró szemű lány, Hanna, és igencsak okos lány.

Szereti a sportot, szeret futni, és a kosárlabdát is. Az első rendes randevúnk előtt számtalan alkalommal voltunk együtt futni a parkban. Még a kosárpályán is. Mellesleg, az első csókunk is itt csattant el, mikor véletlenül fellöktem, aztán illedelmesen felsegítettem.

 

Körülbelül fél évet dolgozhattam, a pizzériában, mikor behívtak, egy rendes állás interjúra. Szerencsémre, nekik megfelelt, a magam fajta kezdő, és felvettek. Sajnáltam a pizzázót, de nem hiába tanultam, tudtam, az az én utam. Sanyibá, a főnök, elégedetten engedett utamra, és mondta, ha bármikor munka kell, csak menjek vissza.

Igaz, a munkahelyem megváltozott, de szerencsémre, Hanna nem tágított mellőlem.